2017. október 4., szerda

Egy mocsár bűvöletében - IX.

08/28

...alighogy a tapsolás abba maradt, visszahuppantam a székre, és egy pillanat erejéig, a függöny újra szétnyílt.
A főszereplő kilépett a színpadra, elővett egy nyűttes kalapot, ráncos ujjaival kétszer rákoppintott a szélére. Por szitált a levegőben. Belenyúlt a kalapba, kotorászott benne egy kevés ideig, előhúzott egy  fehér nyulat, a fülénél fogva. Megvakarta kócos halántékát, majd megrántotta a vállát. A nyulat, aki legalább olyan értetlenül nézett mint én, lerakta a földre. A nyúl sietve tovább állt. Mielőtt leugrott volna a színpadról, megállt és visszanézett. Szimatolt a levegőben. A nyúl okos állat. 
Újra belenyúlt a kalapba, könyékig turkált benne, egy maroknyi kis halat húzott elő. Rutinos mozdulattal bedobta a mocsár közepébe.  
Esélyt és lehetőséget adva, mindenkinek egy újabb halászatra.
Megpróbáltuk kihasználni mindannyian, több kevesebb sikerrel. Örömmel bújtam be a hevenyészett les alá.
Közel egy hónapon keresztül viseltük egymás nyűgét. Ez alatt az idő alatt, volt szélvihar, eső. A madarak letojták, többször kellett bentebb vinni, többször kellett újra letakarni náddal. Fordítani rajta, mert változott a nap állása. A végére jól megszoktuk egymást.
A víz még kevesebb lett, még több haltetem látszik benne. A rothadó bűz még erősebb.
Az utolsó alkalom hogy ebben a szezonban itt vagyok. Végére jártam a vonulásnak. A naptárban az augusztus végig pörgött, nem tudom pontosan megmondani, hogy mennyiszer voltam kint, de az eltelt napokból kiindulva talán minden második vagy harmadik napon.
Csöndesebb napok következnek ezután. Mélázással, bambulással, malmozással. Leveszem a polcról a Rubikomat, előveszem a félbehagyott, ki tudja hányszor olvasott 'Én, a robot'-ot.
Ahogy ott vége lett a pár percig tartó varázslatnak, elindultam haza. A gát koronájáról visszanéztem a mocsárra. Körforgást véltem felfedezni a természet rendjében. Félszeg mosollyal az arcomon, hónom alatt a cuccaimmal, vállamon a táskával, egy köszönöm-öt morzsoltam szét a levegőben.

Hát így vagyunk mi ketten! A Körös-Maros Nemzeti Park és én.

Ezek a sorok 09/29-én íródtak. A nemrégiben leesett nagy mennyiségű esőzéseknek köszönhetően, a mocsár feltöltődött vízzel. Mondhatnám üzemi szinten van. Most épp libák és récék bitorolják. A körforgás kezdetét vette.

Gázlók és egy kommenzalista





















2017. szeptember 21., csütörtök

Egy mocsár bűvöletében - VIII.

08/27

A zene egyre halkabban szól. Már-már duruzsolásnak mondanám. Az utcazenészek ujjai ugyan nem tévesztenek ritmust, de a flaszter versenyzői közül egyre többen hajolnak meg, és foglalnak helyet az oldalra félre tolt székeken. A mocsár, emelt fővel tartja magát. Bicegve, kopottas ruhában, felkötött karral, megrepedt járóbottal, de büszkén viseli a még itt maradt madarakat. Eddig részese voltam egy teljes őszi madárvonulásnak. Éreztem a kényelmes, illatos lüktetést, a gyorsan pörgő ritmust, láttam hatalmas szárnyakat suhanni, hallottam az éles fület bolondító csobogást, parázs viták tanúja lehettem. Éreztem, a rezgést, ami a Szabadok Népét körülveszi. Láttam a szemekben lobogó tüzet, a gázlók keltette hullámokat, éreztem a kitartást a ragaszkodást az élethez! Láttam a mocsarat teljes pompájában, csillogva, fényárban úszva...és most látom amint meghajolva, görnyedt háttal a mocsár lassan kihátrál a tér közepéről.
Döglött halak tetemét fújja a szél a víz felszínén. A rothadó növényi szerves anyag mindent átható bűze keveredik a bomló fehérje ánizsos szagával. Minden kockába jut egy-egy döglött hal. A víz nagyon kevés. A lest már nem lehet bentebb vinni. A nap gyorsan melegíti a vizet, a meglévő halak megfőttek ebben a furcsa levesben. Igazán kevés maradt csupán, néhány törpeharcsa, durbincs esetleg naphal.
A valamilyen okból itt maradt madarak, már nem is vadásznak. A vizet bámulják, turkálnak benne csupán. Megbökik az összes tetemet többször is, talán pislákol valamelyikben az élet szikrája?! Ha mégis ráakadnak egy egy élő példányra, azonnal háborút indítanak egymás ellen, az utolsó falatokért.
A mocsár összezárja félhosszú, kopottas tengerész kabátját. Megfogja bal kezével a függöny szélét, hogy ne kelljen keresgélni a kijáratot. Elegánsan meghajol, majd hátralép a függöny mögé. Hallani amint megkönnyebbülésében kifújja magát. A nehéz szőttes lágyan ringatózva összezárul.
Az egyszemélyes közönség oszlopos tagjaként tapsolom meg az előadást, fölállok kényelmetlen székemből, ujjongok. Kicsi gyerek módjára ritmustalanul tapsolok, örömömben, félszeg mosollyal az orcámon. Mint aki még vár egy utolsó meghajlást, mielőtt a színház végleg kiürül...

Talán a képeket már nem is kell magyaráznom. Amit lehetett leszüreteltem. Ami gyümölcs leesett a fáról, összeszedtem.

Dankasirály

Füstös cankó

Szürke gém

Barna rétihéja

Szürke gém




Bíbic


















Fekete gólya










Bíbic






Hát így vagyunk mi ketten! A Körös- Maros Nemzeti Park és én.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...