Egy mocsár bűvöletében - VIII.

08/27

A zene egyre halkabban szól. Már-már duruzsolásnak mondanám. Az utcazenészek ujjai ugyan nem tévesztenek ritmust, de a flaszter versenyzői közül egyre többen hajolnak meg, és foglalnak helyet az oldalra félre tolt székeken. A mocsár, emelt fővel tartja magát. Bicegve, kopottas ruhában, felkötött karral, megrepedt járóbottal, de büszkén viseli a még itt maradt madarakat. Eddig részese voltam egy teljes őszi madárvonulásnak. Éreztem a kényelmes, illatos lüktetést, a gyorsan pörgő ritmust, láttam hatalmas szárnyakat suhanni, hallottam az éles fület bolondító csobogást, parázs viták tanúja lehettem. Éreztem, a rezgést, ami a Szabadok Népét körülveszi. Láttam a szemekben lobogó tüzet, a gázlók keltette hullámokat, éreztem a kitartást a ragaszkodást az élethez! Láttam a mocsarat teljes pompájában, csillogva, fényárban úszva...és most látom amint meghajolva, görnyedt háttal a mocsár lassan kihátrál a tér közepéről.
Döglött halak tetemét fújja a szél a víz felszínén. A rothadó növényi szerves anyag mindent átható bűze keveredik a bomló fehérje ánizsos szagával. Minden kockába jut egy-egy döglött hal. A víz nagyon kevés. A lest már nem lehet bentebb vinni. A nap gyorsan melegíti a vizet, a meglévő halak megfőttek ebben a furcsa levesben. Igazán kevés maradt csupán, néhány törpeharcsa, durbincs esetleg naphal.
A valamilyen okból itt maradt madarak, már nem is vadásznak. A vizet bámulják, turkálnak benne csupán. Megbökik az összes tetemet többször is, talán pislákol valamelyikben az élet szikrája?! Ha mégis ráakadnak egy egy élő példányra, azonnal háborút indítanak egymás ellen, az utolsó falatokért.
A mocsár összezárja félhosszú, kopottas tengerész kabátját. Megfogja bal kezével a függöny szélét, hogy ne kelljen keresgélni a kijáratot. Elegánsan meghajol, majd hátralép a függöny mögé. Hallani amint megkönnyebbülésében kifújja magát. A nehéz szőttes lágyan ringatózva összezárul.
Az egyszemélyes közönség oszlopos tagjaként tapsolom meg az előadást, fölállok kényelmetlen székemből, ujjongok. Kicsi gyerek módjára ritmustalanul tapsolok, örömömben, félszeg mosollyal az orcámon. Mint aki még vár egy utolsó meghajlást, mielőtt a színház végleg kiürül...

Talán a képeket már nem is kell magyaráznom. Amit lehetett leszüreteltem. Ami gyümölcs leesett a fáról, összeszedtem.

Dankasirály

Füstös cankó

Szürke gém

Barna rétihéja

Szürke gém

Bíbic

Fekete gólya

Bíbic

Hát így vagyunk mi ketten! A Körös- Maros Nemzeti Park és én.

Egy mocsár bűvöletében - VII.

08/26

A fájdalmasan, és gyorsan véget érő csúcspont után, sok minden megváltozott.

Érezni lehetett amint a láthatatlan kéz belenyúl a dolgok egyébként sem hétköznapi folyásába. A Fehér kesztyű megfogja a metronómot, és az ellensúlyt felhúzza egészen az inga tetejére. Hallom a fejemben amint a ritmus megváltozik. Lassú táncba kezdett a mocsár is. Hallom a zenét, dobolom a ritmust, tudom mi lesz a vége, hiszen már hallottam párszor. A mocsár óvatos duhaj módjára, kényelmesen táncol. Egyik megfontolt tánclépést, követ egy másik. A metronóm eddig gyorsan ütötte a ritmust, ám az inga lassult, jócskán. Nem lehet mit tenni. Táncolni kell tovább, ugyan megfontoltabban lassabban, mint eddig. Hiszen a lassúzásnak is megvan a maga varázsa. Emlékszem még amikor diszkógömbök forogtak a plafonon. Szórták a csillogást, színes játékukkal a hétvégék éjjeli csúcspontját jelentették. Rég volt már.

Ahogy a metronóm ütötte a taktust, úgy járt az én lábam is a ritmusra. 

A mocsárban jelen lévő madarak mennyisége és minősége egyaránt megváltozott. A táplálék megcsappant. A gázlók nagy része elment, maguk után hagyva egy kiszáradó félben lévő mocsarat. Teret adva a kisebb szaladgálós csapatoknak.

Bíbic. Hol csapatokban, hol magányosan. 

A réti héja is visszajáró vendég lett.

Sárszalonka. Közelről, kevés vágással. Óvatosan.

Lejátszva egy teljese fürdést.

Volt idő szórakozni rekesszel, és záridővel. Volt idő?! Vagy fél percnyi csupán.

Bíbic. Ám mikor a bíbicek is a délutáni fürdőzést választották kikapcsolódásként, örülni kezdtem.
Nem láttam még ilyesmit a keresőben, ilyen közelről.

A mai napra jutó lassú tánc végére egy sárga billegető jutott. Valahogy a madár színei, összhangba kerültek a háttér színeivel, csak épp fordítva. Ahogy a világ is.

Hát így vagyunk mi ketten! A Körös- Maros Nemzeti Park és én!

Egy mocsár bűvöletében - VI.

08/25

Szóljon ez a bejegyzés egy olyan emberi vonásról, mely együtt fejlődött az emberiséggel. Egy olyan fölvett tulajdonsága a jellemnek, mely valahogy kialakul az évek alatt. Valamikor, valami miatt gyökeret ver a szürkeállomány lazának tűnő szövetei között. Megfertőzi az idegsejteket, és másképp stimulálja azokat. Ez pedig a kapzsiság. Ami olyan típusú gondolkodásra serkenti az agyféltekéket, melynek következményeképp elnyomásra kerülnek az ideje múltnak tűnő fogalmak, mint a lojalitás, szentimentalizmus, vagy épp a bajtársiasság. 

Lehet  én is egy idejét múlt, megkövült dinoszauruszmaradvány vagyok, vagy talán annyira ne menjünk vissza az időben, de legalább egy neandervölgyinek simán beillek. 

Próbálom magam előtt lebegtetni ezeket az idejét múlt fogalmakat, hogy valamennyit meg tudjak belőlük tartani az útó kornak.

Hogy mégis, hogy jön egy kiszáradófélben lévő mocsár közepébe a kapzsiság?! Az elején még én sem tudtam hogy lehetséges-e.

A szokásos módszerek. Autóból ki, pulcsi föl, hátizsák föl, hajrá. Gólyák termikelnek terület fölött. Nem tetszik, hogy a nyílt terepen bandukol egy fazon, de nincs veszve semmi. 

Nagy a csönd. Érezhető a változás a mocsárban. A biomassza tömeg, ami eddig a mocsarat jellemezte, lazult kicsit. A halak érezhetően fogynak, a vízzel együtt. Néha már belevillan egy egy hát és farokuszony a víztükörbe, sejtetve, hogy nagyobb halak is vannak, viszont tényleg kevés a víz. A gólyák és kanalasgémek legalább annyira érzik ezt a változást mint amennyire látszik. A területet levámolták, kicsi az eltartóképessége, de még sokáig lehet halászni benne. 

Tévedtem, nem sokáig!

A lesbe be, takaró föl, gép elő, várakozás.

Egy fiatal gólya múlatja idejét a nádfal szélében. Jönni fog még itt a többi is! A keresőben nézem, de még így is messze van. Csobbanás hangja szűrődik a fülkagylómba. Amint eléri a dobhártyámat, lassan felnézek, talán még egy madár érkezett. Így volt. Csak nem akartam elhinni, amit látok. Egy madár csapkod a vízben, a lábával egy halba kapaszkodik, mindketten harcolnak. A madár a vacsoráját látja a halban, a hal a túlélésért küzd. Egy héja.

Barna rétihéja. Több alkalommal is belecsapott a vízbe. Hihetetlen látvány volt. 

Fantasztikus! Apám, nem vagyok itt még csak negyed órája, és tessék...

A vadászat sikertelen volt, a madár egy hirtelen ötlettől vezérelve kicsapott a vízből és elinalt.

Egy autó hangját hallottam. Megállt mögöttem. Tudtam, hogy idegenek, és nem számítottak arra hogy ott vagyok. Kinéztem a les alól, egy fehér furgonból, meglett férfiak szálltak ki. A furgon mögött egy utánfutó volt, amin egy rövid zöld csónak.

Az egyik ember lejött a gátról. Visszahőkölt mikor meglátott.

- Mit csináltok itt? - kérdeztem

- Hova lett a víz? Múltkor még tele volt! - mondta, bár zavarodottságában nem a kérdésre felelt.

- Az legalább egy hónappal ez előtt lehetett! - innen sejtettem, hogy ritkán járnak erre.

Rapsicok! 

Hülyén nézett rám. Egy másik fazon gumicsizmába belegázolt a vízbe. Bokáig sem ért. 

- Vannak benne halak! - kiabálta a többieknek a part irányába.

- Akkor most mentek vagy maradtok?! - kérdeztem

- Maradunk!

- Holnap is jöttök?

- Nem!

Összecsomagoltam. 

Beteg kapzsi világ! Meglett emberek, láthatóan nem az életben maradásukról volt szó, de ennek ellenére gumicsizmában rohangásztak a bokáig érő vízben halak után. Meghálózták a mocsarat.  

Felborítva az amúgy is gyenge lábakon álló egyensúlyt. Eldöntve a kérdést. A gólyák és gémek még aznap odébb álltak!

Hát így vagyunk mi ketten! A Körös- Maros Nemzeti Park és én!

Engedjétek meg, ezt nekem:

Ezek a sorok, 2017-09-05-én íródtak, fekete betűkkel a szívemben.  Aki ismerték Márta Pistát, most fejet hajtva bánatukban, összeszorított ököllel, könnybe lábadt szemekkel állnak, értetlenül, egy fenekestül felfordult világ kellős közepén. Én is így teszek! Isten veled, tanár úr!

http://illessy-sandor.baptistaoktatas.hu/hirek/kozerdeku/marta-istvan-tanar-ur-emlekere