Egy mocsár bűvöletében - VIII.

08/27

A zene egyre halkabban szól. Már-már duruzsolásnak mondanám. Az utcazenészek ujjai ugyan nem tévesztenek ritmust, de a flaszter versenyzői közül egyre többen hajolnak meg, és foglalnak helyet az oldalra félre tolt székeken. A mocsár, emelt fővel tartja magát. Bicegve, kopottas ruhában, felkötött karral, megrepedt járóbottal, de büszkén viseli a még itt maradt madarakat. Eddig részese voltam egy teljes őszi madárvonulásnak. Éreztem a kényelmes, illatos lüktetést, a gyorsan pörgő ritmust, láttam hatalmas szárnyakat suhanni, hallottam az éles fület bolondító csobogást, parázs viták tanúja lehettem. Éreztem, a rezgést, ami a Szabadok Népét körülveszi. Láttam a szemekben lobogó tüzet, a gázlók keltette hullámokat, éreztem a kitartást a ragaszkodást az élethez! Láttam a mocsarat teljes pompájában, csillogva, fényárban úszva...és most látom amint meghajolva, görnyedt háttal a mocsár lassan kihátrál a tér közepéről.
Döglött halak tetemét fújja a szél a víz felszínén. A rothadó növényi szerves anyag mindent átható bűze keveredik a bomló fehérje ánizsos szagával. Minden kockába jut egy-egy döglött hal. A víz nagyon kevés. A lest már nem lehet bentebb vinni. A nap gyorsan melegíti a vizet, a meglévő halak megfőttek ebben a furcsa levesben. Igazán kevés maradt csupán, néhány törpeharcsa, durbincs esetleg naphal.
A valamilyen okból itt maradt madarak, már nem is vadásznak. A vizet bámulják, turkálnak benne csupán. Megbökik az összes tetemet többször is, talán pislákol valamelyikben az élet szikrája?! Ha mégis ráakadnak egy egy élő példányra, azonnal háborút indítanak egymás ellen, az utolsó falatokért.
A mocsár összezárja félhosszú, kopottas tengerész kabátját. Megfogja bal kezével a függöny szélét, hogy ne kelljen keresgélni a kijáratot. Elegánsan meghajol, majd hátralép a függöny mögé. Hallani amint megkönnyebbülésében kifújja magát. A nehéz szőttes lágyan ringatózva összezárul.
Az egyszemélyes közönség oszlopos tagjaként tapsolom meg az előadást, fölállok kényelmetlen székemből, ujjongok. Kicsi gyerek módjára ritmustalanul tapsolok, örömömben, félszeg mosollyal az orcámon. Mint aki még vár egy utolsó meghajlást, mielőtt a színház végleg kiürül...

Talán a képeket már nem is kell magyaráznom. Amit lehetett leszüreteltem. Ami gyümölcs leesett a fáról, összeszedtem.

Dankasirály

Füstös cankó

Szürke gém

Barna rétihéja

Szürke gém

Bíbic

Fekete gólya

Bíbic

Hát így vagyunk mi ketten! A Körös- Maros Nemzeti Park és én.